Dark past - 1) Bevezető

A nevem Rosalie la Miraqui, és egy nem éppen átlagos, huszonegy éves lány vagyok. Gabriellel, a bátyámmal, egy vámpírvadász családba születtünk, ahol az évszázadok folyamán több nemzedéknyi la Miraqui védte az embereket a vámpíroktól. Párizsban éltünk, ahol a szüleink folyamatosan edzettek minket, hogy egy nap majd mi is profi vámpírvadászok legyünk. Egész jól ment, amíg egy napon vége nem szakadt mindennek. Három évvel ezelőtt Nicolas - Párizs vámpír lordja – megelégelte, hogy a vadászok sorra ölik a vámpírokat, és meglátogatott minket az alattvalóival. Gabriel szerencsés volt, mert nem tartózkodott otthon, minket azonban nem mondhattam annak. Lemészárolta a szüleimet, de engem életben hagyott. Magának akart, én voltam a trófeája. De ez már a múlt. St. Louis-ba menekültünk magunk mögött hagyva Franciaországot és Nicolast is.
Az örökségből, amit a szüleink hagytak ránk, sikerült megteremtenünk az új életünk alapjait. Egy szép, családi házba költöztünk a testvéremmel. Megegyeztünk, hogy az övé a földszint, az enyém pedig az emelet. A kert szép nagy, tele virágokkal, sövénnyel a kerítésnél és egy kissebb medencével a közepén. Idilli. Az egyetem se rossz, hamar felzárkóztam, és beilleszkedtem, sőt még egy barátnőre is szert tettem: Katie-re. Minden hétköznapi, nyugodt és normális.


Reggel hét körül keltett a telefonom. Az éjjeliszekrény felé nyúltam, a telefonom után tapogatóztam. Amikor végre megtaláltam, álmosan beleszóltam.
- Igen?
- Szia, Rose! - köszönt Katherine az éter másik végéről. - Felkeltettelek?
- Igen, de nem gond. Mit szeretnél? - kérdeztem egy óriási ásítás közepette.
- A kocsim bemondta az unalmast, a szerelő pedig azt mondta, hogy legkorábban délután lesz kész vele. Fel tudnál venni útközben? 
- Persze, semmi gond. Úgy fél óra múlva ott vagyok.
- Szuper vagy, köszi! Akkor várlak - mondta, és bontotta a vonalat.


Letettem a telefont a párnám mellé, és még egy kicsit visszadőltem a kényelmes ágyba. Fáradt voltam, mert előző este Gabriellel vadászni voltunk, ennek fejében elég későn értünk haza, alig aludtam valamit. Percekig pihentem még a párnák között, mikor végre sikerült meggyőzni magam azt illetően, hogy ideje felkelni. Kómásan kászálódtam ki az ágyból, talán még fáradtabbnak éreztem magam nyújtózkodás után, mint előtte. Nagy nehezen elmásztam a fürdőszobáig, majd megmostam az arcomat. Ahogy belenéztem a tükörbe, mintha egy idegen pislogott volna vissza rám: fekete tincseim gubancokban álltak, az arcom falfehér és nyúzott. Viszonylag gyorsan sikerült emberi külsőt varázsolnom magamnak. Amikor elkészültem, lementem a földszintre, ahol a nappali úgy nézett ki, akár egy csatatér: a párnák a földre dobálva, a ruhák szerteszét. Ahogy elhaladtam Gabe szobája előtt, észrevettem, hogy az ajtó nincs becsukva. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek be rajta. A fiú hason fekve aludt az ágyon, egyik keze lelógott, mézbarna haja éppen, hogy eltakarta a fél arcát. Úgy döntöttem, nem keltem fel, hagyom pihenni, elvégre elég hosszú volt az este mindkettőnk számára. A konyhába indultam reggelizni, majd miután megettem a müzlimet, elindultam Katie-hez.


Időben odaértünk az első előadásra. A következőnél elváltak útjaink, mivel más óráink voltak. Nagyon unalmasan teltek az előadások, nem is tudtam koncentrálni, mert folyton ásítoztam a fáradtságtól. Mikor végre az utolsónak is vége lett, megkerestem a barátnőmet, hogy végre hazamehessek, és véget érjen ez a nap. Ő az épület bejáratánál állt, és engem várt.
- Akkor mehetünk? - érdeklődtem, miközben visszasétáltunk az autóhoz.
- Tudod, én arra gondoltam, hogy beülhetnénk a Zöld Macskába meginni valamit, nagyon hosszú volt ez a nap. - Igaza volt, borzasztóan hosszú volt, és volt egy olyan érzésem, hogy még korán sincs vége. 
- Nem is tudom, elég fáradt vagyok, és amúgy is vezetek - soroltam a kifogásokat.
- Jaj, emiatt ne aggódj, hazataxizunk, és holnap majd idehozlak kocsival. Akkor haza tudod vinni. 
- Azzal a kocsival, ami szerelőnél van? 
- Ez hibás állítás, ugyanis már nincs ott. Apu felhívott az egyik szünetben, hogy elkészült, és haza is vitte.
Erősen törtem a fejem, hogyan tudnám megúszni, de semmi se jutott eszembe.
- Kérlek, péntek este van, holnap semmi dolgod. 
Láttam, hogy nagyon elszánt, és végül is igaza is volt, így belementem.

A Zöld Macskába belépve láttuk, milyen sokan voltak, csak úgy nyüzsögtek az emberek, de ez nem volt olyan meglepő, hisz’ péntek volt. A pultnál kértünk két whiskey-t, ezt követően leültünk az egyik asztalhoz.
- Na, hogy haladnak a dolgok Chrisszel? - faggattam a barátnőmet. 
- Áh, veszett ügy - vont vállat. - Tudod, az utóbbi időben szinte alig találkozik velem. - Szomorúnak tűnt, de azért mosolygott. 
- Sajnálom.
- Ne sajnáld, találok jobbat, amúgy se passzoltunk - sóhajtotta, majd megitta a whiskey-t, és felpattant a székről. - Hozok még, kérsz te is? 
- Nem, köszi, ez most így elég - mutattam a kezemben levő poharat.
- Te tudod - vont vállat ismét, és már indult is a pult felé. 
Miközben arra vártam, hogy Katie visszatérjen az italával, észrevettem, hogy egy fiatal srác odament hozzá, és szóba elegyedtek. Sokáig beszélgettek, Katie rekcióiból ítélve pedig egyáltalán nem volt közömbös számára a fiú. Mikor végeztek, fülig érő szájjal jött vissza.
- Képzeld, az a srác odajött hozzám - mutatott a pultnál álló egyénre, aki őt nézte -, Jyrannek hívják, és annyira helyes meg aranyos. - Kis szünetet tartott, majd folytatta. - Meghívott egy italra, nem bánnád, ha odaülnék hozzá beszélgetni? - nézett rám könyörgő szemekkel. Nem lehetett neki nemet mondani.
- Persze, nem gond, érezd jól magad. Én elleszek - mosolyogtam, és ismét meglengettem elötte az italomat, mire elnevette magát.
- Köszi, te vagy a legjobb, imádlak! - ölelt meg. - Majd bepótoljuk, ígérem!
Egy pillanat alatt eltűnt, és az imént említett Jyrannal leültek az egyik asztalhoz. Ahogy végigmértem a srácot, rájöttem, hogy nem is rossz: rövid, fekete haj, durván száznyolcvan centi magas lehetett, bőre kicsit barna, csakúgy, mint a szeme. Legalább Katie-nek lesz egy jó estéje. 
Nem sok kedvem volt itt maradni, ráadásul egyedül, tehát felhörpintettem a whiskey-met, ezt követően, elindultam a kijárat felé. Sokan voltak, így nehéz volt átverekednem magam a tömegen anélkül, hogy bele ne ütközzek valakibe. Boldogan vettem tudomásul, hogy bárki fellökése nélkül sikerült eljutnom a kijáratig. Örömöm korai volt, mert amikor kiléptem az ajtón, nekimentem valakinek, és mindketten a földön kötöttünk ki. Az idegen a földön feküdt, én pedig a mellkasán.
- Ah, bocs, én nem… Szóval nem igazán figyeltem - szabadkoztam, közben próbáltam lekászálódni róla. 
Nehezen találtam meg az egyensúlyomat, nagyjából a harmadik próbálkozásra sikerült csak felállnom. Miután leszálltam róla, ő is felállt, és alkalmam nyílt alaposan szemügyre venni. Sokkal magasabb volt nálam, úgy százkilencven centi magas lehetett, a haja éjfekete, félhosszú, szanaszét állt, de kifejezetten jól állt neki, illett a hosszú, fekete kabátjához. 
- Nem figyelsz? - mérgelődött, miközben leporolta magát.
- Nem - jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
Smaragdzöld szemeivel engem nézett, majd gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Azt látom. - A tekintetéből kiolvashattam, hogy arra várt, hogy mondjak valamit, de inkább csendben maradtam. Ő csak engem nézett, ami kezdett egy kicsit zavarni, ezért pár perc kínos csönd után még egyszer bocsánatot kértem, majd folytattam az utamat. Amikor kiértem az utcára, még utoljára hátranéztem. A pasas a bejárat előtt állt, engem figyelt. Miután bement, elővettem a telefonomat, és hívtam egy taxit. Késő volt, koromsötét, sétára nem igazán alkalmas napszak.

Belépve a nappaliba nem túl elragadó látvány fogadott. Gabe a kanapén ült, a ruhája szinte tocsogott a vértől, a karjáról úgyszintén csöpögött a vörös nedű. Odaszaladtam hozzá, és leültem mellé.
- Jézusom, jól vagy? Mi történt? - kérdeztem, közben lehámoztam róla a véres felsőt, majd a földre dobtam. A karján egy legalább tíz centis karmolás volt, ráadásul elég mélynek tűnt a seb. Egyből rájöttem, hogy nem egy morcos kiscica karmolta meg. - Te vadászni voltál? Nélkülem? Elment az eszed, miért nem szóltál?!
- Nem kell így kiakadni… 
- Azonnal el kell látni a sebedet - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Maradj itt, amíg elmegyek az elsősegélydobozért - parancsoltam rá, ezt követően felálltam, és kimentem a fürdőszobába.
- Semmi bajom, csak egy hülye vámpír volt, de ő húzta a rövidebbet - kiáltott utánam a nappaliból, miközben a dobozt kerestem. 
- Jobban is vigyázhatnál magadra - sóhajtottam, majd visszamentem az elsősegélydobozzal a kezemben. - Fertőtleníteni kell a sebet - mondtam, mire bólintott.
Miután kitisztítottam a sebet, és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg minden rendben, felmentem a szobámba, és megcéloztam az ágyamat. Bebújtam, ezután boldogan álomra hajtottam a fejemet. Nem telt sok időbe, hogy elnyomjon az álom. Nem is sejtettem, hogy amíg én békésen aludtam, addig odakint a sötétben valaki a mi házunkat figyelte.